János vitéz története igazi mese arról, hogyan is lehet az árva fiúból Tündérország királya. Kukorica Jancsi hihetetlen kalandokkal teli utazásán rablókkal, óriásokkal csatázik, megmenti a francia király lányát s végül visszakapja a legnagyobb ajándékot, amire csak vágyik, szeretett Iluskáját.
Kukoricaföldön talált árva fiú. Előttünk válik sihederből, juhászlegényből vitézzé, majd tündérkirállyá. Markos gyerek, még nincs húszéves, bő ujjú inget, subát és karimás kalapot visel, hosszú pásztorbotot használ; huszárként vörös nadrágot és mentét visel; a szeme sugárzó; erős. János vitézzé válása után mindössze egyetlen adatot olvashatunk róla: a szomszédlány alig ismer rá a megérkezéskor, a naptól olyan veres lett a képe. Cselekedeteit erkölcsi megfontolások sugallják: nem csak a zsiványokat, hanem a rablott kincset is elpusztítja; lemond a királylány kezéről, királyságról, mert hűséges Iluskához.
Árvaleány, mostohája sokat dolgoztatja és szidalmazza, cselédként kezeli, rosszul bánik vele. Munkájáért csak száraz kenyeret kap. Kukorica Jancsi szívének gyöngyháza, galamblelkületű, törékeny teremtés. Jancsi korán elhunyt nevelőanyja szerette volna kettőjüket összeházasítani. Iluska mindvégig Jancsival van, aki álmában gondol vele, megszólítja gondolatban, összehasonlítja vele a látott leányokat. Iluska ártatlan, tiszta lelkülete teszi őt Tündérország királynéjává.
Iluska dühös, nagyszájú mostohájának sajátossága, hogy az első fejezettől a 21. fejezetig fokozatosan alakul át a rossz, a vén mostohából gonosz boszorkánnyá. Haláláig arra törekszik, hogy a két szerelmes boldogságának beteljesülését megakadályozza. A faluban minden ember gyűlölte.
Jancsit már árva csecsemőként is csak felesége miatt fogadta házába. A főhős hontalanságának közvetett okozója. Rossz csillagzat alatt született, nehéz természetű, “indulatos”, bajszos gazdaember.
Petőfi szerepeltetésükkel Kukorica Jancsi erkölcsösségét növeli meg azzal, hogy a zsiványok erkölcstelen (ártatlanokat gyilkoló, vagyonaikat elrabló) életmódjukat csak látszólag fogadtatja el főhősével. A zsiványok öldökléseik után borivással ünnepelték zsákmányszerzésüket. A rablás, fosztogatás, ölés eszközeiként csákányokat, pisztolyokat és vasvillát használtak. A bűnös életmód semmi esetre sem lehet Jancsi életszíntere, ezért kell elpusztítania őket.
A költő Jancsi szemével láttatva “gyönyörű”-eknek nevezi őket. A XIX. század közepén a fiatal suhancfiúk egyik legnemesebb életmódjának számított a katonaélet. A katonákról, obsitosokról szóló történetek közkedvelt olvasmányokként forogtak a könyvkedvelők táborában. A huszárok vezére bölcseszű ember. A mentébe, felsarkantyúzott csizmába, huszársapkába öltözött katonák acélkardjukat derekukra csatolva indulnak hősies cselekedetet kivívni Franciaországba. A félelmet nem ismerik, segítőkészségükről tanúskodik, hogy önmagukat és lovaikat nem kímélve indulnak a franciák megsegítésére.
Pusztító szándékkal törnek a gazdag francia földre. Mindent kirabolnak: templomokat, királyi várt, borospincéket. Vezérük – nagyhasú, uborka orrú – elestét látván félelem tölti őket el a magyar huszárokkal szemben, s gyáván megfutamodnak.
A fazekassal való találkozással a költő az olvasó tudtára adja főhőse erejét, kalandvágyó készségét az óriások birodalmának evilági küszöbén. Segítő szándékával óva inti Jancsit, hogy belépjen az óriások földjére: hiszen onnan még élve soha nem jött ki senki.
Királylány, török basa és a fia, tatár fejedelem, szerecsen király, falubéli menyecske, griffmadár, szellemek, 3 medve, 3 oroszlán, sárkánykígyó.
Az első kép egy forró nyári nap egészen valóságosan előadott falusi idill. A jelenet valamennyi mozzanata egyszerre, egyidőben, egyetlen festményen volna ábrázolható. Mindennapos falusi jelenet, mely képszerűségében egyetlen pillanatot ragad meg. A táj (patak csillámló habja, a tág Alföld, a pázsit parti virágokkal) ugyanolyan figyelemben részesül, mint az emberek, Kukorica Jancsi és Iluska. A jelenet képszerűségében mintha megállt volna az idő az egymásba felejtkező szerelmesek felett. A derűt a nyári napsütés aranya önti el, ami egyszerre sötétedik el a történéssel, amikor megjelenik Iluska gonosz mostohája.
Jancsit kárvallott gazdája petrencés rúddal kergeti világgá, amiért felügyelet nélkül hagyta a nyájat. Jancsi fut előle, de nem azért, mintha félne, csak mert látta, hogy az méltán haragszik és ha ütlegre kerülne a sor, nem akar kezet emelni arra, aki -ha szűkmarkúan és kapzsi önzéssel is -, de mint talált gyereket fölnevelte őt. Jancsinak el kell búcsúznia Iluskájától. Bánatos nótát fúj a furulyáján este Iluskáék kertje alatt. A búcsút a költő a népballadák drámaiságával jeleníti meg, nem pusztán cselekménybeli, hanem érzelembeli szereposztással. Az elváló szereplők megállapodnak bizonyos jelben (tört virág útközépre vetve), amely adott pillanatban a mesehőst fenyegető veszedelemről ad hírt.
Az ötödik fejezet természeti képei a bevezető természeti kép idillikus derűjével éles ellentétben állnak, a bujdosó mesehős első napjának vigasztalan hátterét festik. Az elhagyott alföldi tájak a feudális elmaradottság szimbólumaiként jelennek meg. A színtér elsötétedésének tehát kettős jelentősége van: a falusi idill megszűnése és a mesehős elhagyatottsága. Jancsi árvasága így tovább fokozódik, de álmában otthon van Iluskánál.
Erdő közepén zsivány tanyára találni nem volt éppen rendkívüli esemény Magyarországon a múlt század negyvenes éveiben. Kukorica Jancsi halált megvető bátorsággal vívja ki a zsiványok rokonszenvét. Éppen ez által nyeri meg őket: életét megkímélik, s ő látszatra közéjük áll. Felébred benne a gondolat, hogy a rablott kinccsel megalapozhatná a lelki boldogságát, de a lelkiismerete nem engedi olyan zsákmány megszerzésére, amelyhez vér tapad. Egy szál gyertyával kilép a házból és rágyújtja a lerészegedett zsiványokra és rablott kincseikre a födelet. Petőfi a hősének erkölcsi nagyságát mutatja be ezzel. Jancsi a zsiványok helyezkedett volna, ha a rablott kincseket magával viszi.
Jancsi továbbmenve katonákkal találkozik, a francia király segítségére siető magyar sereggel.Csatlakozik hozzájuk, felcsap huszárnak. Amikor felölti a vörös nadrágot és a huszármentét, villogó kardját, maga is megnő öntudatban, de testi mivoltában is. A cselekmény ezen a ponton kezd a valóságtól eltávolodni, de még nem vezet a tündérmesék világába. Jancsinak a huszárokkal való útja a korabeli kiszolgált katonák, obsitosok elbeszéléseinek megfelelő. Az obsitos történetekre emlékeztet a mesebeli földrajz, amely a huszárok útján elénk tárul.
A magyar huszárok legyőzik a franciákra támadó törököket, maga Kukorica Jancsi menti meg a kezükből a király szépséges leányát. Szemmel látható, hogy a francia királyt a magyar huszárok, a nép fiai, és közöttük Jancsi is bizonyos elnéző, megbocsátó, lekicsinylő iróniával kezelik. Petőfi a királyon szánakozó katonák ironikus részvételével szólítja meg az uralkodót, aki a saját szolgáinak a rabja. A költő szívből sajnálja a király sorsát, nem cserélne vele.
A francia királylány megmentéséért az öreg uralkodó főhősünk paraszti nevét János vitézre kereszteli. A magyar huszárokat bőséges lakomában részesíti. A király ígérete értelmében megkapta volna leányának a kezét is, magát a királyságot is, ha hűségesen haza nem kívánkozott volna Iluskájához. A király alkalmat ad a főhősnek, hogy az előzményeket elbeszélje. Itt mondja el János vitéz egyszerű szavakkal, minden dicsekvés vagy múltjának legcsekélyebb szépítgetése nélkül élete történetét. Hőstetteivel kiérdemelt új nevén kívül becsülettel szerzett kincsekkel, a király ajándékaival indulhat haza.
A hosszú tengeri úton Franciaország és Magyarország között hajótörést szenvedett, s így egy griffmadár hátán tér haza, akárcsak Fehérlófia az ismert népmesében. A griffmadár leteszi falujában Jancsit, de mint ágrólszakadt, kiszolgált katonát kincsek nélkül. Itt tér vissza a valóság talajára a cselekmény, de csak átmenetileg. Az idő múlása a rossz hírt adó menyecskén is leolvasható ugyanúgy, mint a főhősön: a kislányból menyecske lett, Kukorica Jancsiból szegény Jancsi bácsi. Iluska meghalt, János vitéz már csak a sírját keresheti fel, s a sírhalmon nőtt rózsabokorról leszakítva egy szálat újra bujdosásnak indul. A valóságos falusi novella a főhős bujdosása révén ismét a képzelet magasabb régióiba emelkedik.
A hajnal egy magas hegy tetején éri hősünket. Az Óperenciás-tenger partján is hű marad önmagához Jancsi. A halásszal való találkozás, népies jellegű beszélgetés szerkezetileg és szemléletileg is rokonpélda a fazekas-jelenettel. A költő tudtunkra adja hősének további kalandvágyó készségét. Itt is népies erők ragyognak meg a csodás megpróbáltatások előtt. A csodasíp és a csodás tengeri átkelés végleg a mesék világába repít bennünket.
Tündérország túlvilági jellegére utal, hogy a szigeten épült ország kapuit halállal fenyegető fenevadak vigyázzák, három medve és három oroszlán. János vitéz legyőzi őket, így jut el két kapun át haladva a harmadikhoz, amelyet legyőzhetetlen sárkánykígyó őriz. A végső hármas próbatétel, s ezek fokozatos erősödése teszi igazi mesehőssé János vitézt. Főhősünk csellel segít magán, beugrik a sárkány torkába, az elnyeli, mint Jónást a cethal. A szörnyeteg szívét átszúrva lyukat fúr a sárkány oldalában, s így nyit kaput magának Tündérországba.
Tündérország az örök tavasz, örök hajnal és a benne élő tündérfiúk, tündérlányok örök boldogságszigete. János vitéz valójában az üdvözült halottak közé, a boldogok szigetére kerül. Itt találja meg Iluskáját. A túlvilági tóba, az élet vizébe veti a leszakasztott rózsát és a virág, amely Iluska porából nőtt, megelevenedik. Iluska feltámadásával teljesedik be János vitéz boldogsága, s nem a földi életben, hanem a túlvilágon. A tündérek megválasztják királyukká, Iluskát pedig királynőjükké; és boldogan élnek a tündérnemzetség körében.
A mű jelentősége:
A János vitéz Petőfi Sándor 1844-ben írt verses meséje. A mű 27 részből álló 374 négysoros versszakra tagolódó egységes világképű nagyobb terjedelmű elbeszélő költemény.
Az elbeszélő költemény átmeneti műfaj. Rímes-ritmikus szöveg, amely a versekre jellemző, ugyanakkor történetet mond el, amely általában távol áll az inkább élményt, érzést kifejező költeményektől. Egyszerre lírai és epikus jellegű. A János vitéznek mind a története, mind a költői kifejezésmódja kiemelkedő értéket képvisel irodalmunkban. Meseszámok: 3,1,7,12,100.
Verselése: ütemhangsúlyos, felező tizenkettes. Rímei páros rímek (a,a,b,b).
Az egyes fejezetek változó terjedelműek. A leghosszabb részek a legmozgalmasabbak is egyben, a hőstettek is ezekben valósulnak meg. A János vitéz a szegények, az elnyomottak győzedelmes felülkerekedését hirdeti a szenvedéseken, megpróbáltatásokon.
A cselekményben a valószerű falusi életkép keveredik a népmesei motívumokkal (az árva fiú világgá megy, próbatételeken megy keresztül, kitalált lényekkel találkozik (boszorkányok, griffmadár, óriások). A falu és a pusztaság Petőfi által megélt világ, azt elhagyva kezdődik a mese. A főhősökre útjukon nemcsak szellemi és fizikai kihívások várnak, de jellempróbáló erkölcsi csapdákon is túl kell jutniuk. A falu két árvája végül az örökös boldogság hazájában, Tündérországban találkozik, ahol örökké uralkodnak.
A mesei részben mindenki eszményítve jelenik meg. A költő alapvetően mindenkit jónak lát, a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket, az erényesek pedig a megérdemelt jutalmat.
Petőfi a nép számára írta a verset, ezért lesz a népmese a vers mintája.
A mű szerkezeti felépítése:
1 – 18. fejezet földi kalandok 19 – 27. fejezet mesei kalandok
A főhős hétköznapjai; az Alföld. • I. • II.
A nyáj eltűnése. Az elűzetés. • III. • IV.
Vándorlások és megpróbáltatások. • V. • VI. • VII. • X. • XI. • XII. • XIII. • XV. • XVI. • XIII. • XIX. • XX. • XXI. • XXII. • XXIII. • XXIV.
A három medve, a három oroszlán és a sárkány legyőzése. • XXV.
Tündérország örök boldogsága. • XXVI. • XXVII.
Kiskőrösön született 1823. jan. 1-én. Apja Petrovics István mészáros mester, anyja a Hrúz Mária. 1824-ben Kiskunfélegyházára költöztek, itt tanult meg magyarul. Jó körülmények között élt, ez lehetővé tette a gondos taníttatást. Összesen 9 iskolában tanult, ez azzal az előnnyel járt, hogy már fiatalon igen gazdag élettapasztalatokkal rendelkezett. 1835-38-ig Aszódon tanult, itt egyike volt a legjobb tanulóknak. 1838-ban a tanév végi záróünnepségen ő mondta a búcsúbeszédet. 1838-ban iratkozott be a selmeci liceumba.
Itt a magyar önképzőkör, a Nemes Magyar Társaság tagja lett. Azonban nagyon gyengén tanult. Édesapja 1838-ban anyagilag tönkrement. 1839 februárjában elindult gyalog Pestre és beállt a Nemzeti Színházba kisegítőmunkásnak. 1839. szeptember 6-án Sopronban beállt önkéntes katonának a császári hadseregbe. Nem bírta a megpróbáltatásokat, megbetegedett, majd 1841-ben Sopronban elbocsátották. 1841 októberében visszatért Pápára tanulni. Itt kötött szoros barátságot Jókai Mórral.
Írói sikerek érték: 1842-ben az Atheneaumban megjelent első verse A borozó. 1842. október végén, Pápán örökre abbahagyta a tanulást pénztelensége miatt. Mégis alapos műveltséget szerzett, mert sokat olvasott. 1842-43-ban először Székesfehérváron, majd Kecskeméten színészkedett. Ezután Pozsonyba gyalogolt, és az Országgyűlési tudósításokat másolta. 1843 nyarától Pesten a Külföldi Regénytár részére két regényt fordított le, valamint kapcsolatba került a fővárosi értelmiségi ifjúsággal és naponta megfordult a Pilvaxban is. 1843 őszétől Debrecenben ismét felcsapott színésznek, egy kisebb együttessel vándorolt, de megbetegedett és ezért visszatért Debrecenbe. 1844 februárjában nekivágott a pesti útnak azzal a szándékkal, hogy költő lesz. Felkereste Vörösmarty Mihályt, az ő ajánlására a Nemzeti Kör vállalta verseinek kiadását. Vörösmarty és Bajza támogatásával 1844. júl. 1-től segédszerkesztő lett a Pesti Divatlapnál. 1844 októberében jelenik meg A helység kalapácsa című komikus eposza. 1844 novemberében megjelenik első verseskötete, belefogott a János vitézbe.
Pesten megismerkedett Csapó Etelkével, aki 1845. jan. 7-én váratlanul meghalt. Eme korszakának verseit gyűjtötte össze az 1845 márciusában megjelenő Cipruslombok Etelke sírjára kötetébe. Kilépett a Pesti Divatlap szerkesztőségéből. Áprilisban elindult felvidéki körútjára, ahol mindenhol lelkesen fogadták: Útijegyzetek. Mednyánszky Bertával újabb sikertelen szerelem (az apja nem engedélyezte). 1845 októberében megjelenik a Szerelem gyöngyei című versciklusa. Sokat utazott, gyakran ellátogatott szüleihez Szalkszentmártonba. 1845. nov. 10-én megjelent második verseskötete. 1846. márc. 10-ig leginkább szüleinél volt, itt született 1846 áprilisában Felhők címmel megjelent 66 epigrammája. 1846 elején Tigris és hiéna dráma, később A hóhér kötélen című regényén dolgozott. Márciusban visszatért Pestre, belevetette magát az irodalmi, politikai életbe. 1846. szeptember 8-án a nagykárolyi megyebálon megismerte Szendrey Júliát.
Egyből beleszeretett. Júlia azonban nem tudott azonnal dönteni, csak egy év múlva házasodtak össze. 1847-ben elolvasta a Toldit, és ezután kötött szoros barátságot Arannyal. 1848. március 15-e egyik vezetője, de az elért politikai eredményeket kevesellte. Királyellenes verseket írt, népgyűléseket szervezett, szembe került vezető politikusokkal, fokozatosan elvesztette népszerűségét. A szabadságharc idején századosi rangot kapott. 1848. dec. 15-én született meg fia, Zoltán. Debrecenben, 1849. januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. Bem kedvelte, segédtisztjévé, személyes tolmácsává tette, óvta a csatáktól. Azonban Petőfi a többi felettesével rossz viszonyban volt (Klapkával való összezördülése után ki is lépett a hadseregből). Nem kapott fizetést, anyagi gondjai voltak. Márciusban apja, májusban anyja hal meg. Csatlakozik Bemhez, de tulajdonképpen civilként vesz részt a segesvári csatában, itt is tűnik el örökre, 1849. július 31-én.